A wicca vallási gyakorlatának legfontosabb eleme a nyolc fő boszorkány ünnep megtartása. A nyolc wicca ünnep az év során nagyjából egyenletesen oszlik el, és megtartásuk a wiccákat összehangolja az év kerekének forgásával, az évszakok változásával, a természet ciklusaival, változásaival. A nyolc boszorkány ünnep összekapcsolható a wicca istenségeinek, az Istennőnek és az Istennek különböző aspektusaival és állapotaival, és az ünnepek körforgása az ő örökké ismétlődő történetüket meséli el.A wicca követői, mint minden mást, az ünnepeket és az év egyes időszakait is többféleképpen értelmezik, és hozzák kapcsolatba az istenségekkel. Ezek az eltérő értelmezések gyakran nem igazán egyeztethetők össze egymással, és még önmagukban is hordoznak bizonyos ellentmondásokat. Az alábbiakban bemutatom a wicca ünnepek értelmezésének egy következetes és kellően összetett módját, ám előtte vessünk néhány pillantást az istenségek és a szakrális év egymáshoz rendelésének két legismertebb modelljére.

A legismertebb modell az évet a Napisten életútjaként mutatja be. Ez a legelterjedtebb felfogás, a legtöbb wicca ezt használja, kisebb nagyobb eltérésekkel. E szerint az elképzelés szerint az Istennő életet ad a Napistennek Yulekor, majd az Isten felnő, megtermékenyíti az Istennőt, ezután megöregszik, meghal Samhainkor, hogy aztán Yulekor ismét megszülessen. Ebben a modellben az Isten a Nap életadó erejét jelképezi, az Istennő pedig a természetet, melyet a Nap melege termékennyé tesz.

Egy másik koncepció szerint az év két részre oszlik, melyek közül a nyári félévet az Istennő, a téli félévet az Isten uralja. Ebben a rendszerben az Istennő a természet termékenységét jelképezi, az Isten pedig a halál uraként jelenik meg.

A két elképzelés közül az első sokkal árnyaltabb képet ad az éves ciklusról, azonban ésszerűtlennek tűnik a számomra, hogy a Napisten halálának időpontját Samhainre teszi. Ennek egyetlen igazán logikus időpontja Yule lehet, hiszen ekkor leggyengébb a Nap ereje. Azonban mindkét rendszer fő problémáját abban látom, hogy túlságosan leszűkítik az Isten és az Istennő alakját. Az első modell az Istennek csupán a szoláris aspektusát veszi figyelembe, az Istennőt pedig Földanyaként ábrázolja. A második modell az Istennő alakját még tovább szűkíti, és csak a Földanya termékeny oldalát jeleníti meg, az Istent pedig a terméketlenséggel és a halállal azonosítja.

A wicca istenfogalma azonban ennél lényegesen árnyaltabb, és összetettebb, mind az Istennő, mind pedig az Isten többféle aspektusban jelenik meg. Ha rendszerezni szeretnénk őket, azt mondhatjuk, hogy mindkettőnek létezik égi, földi és alvilági aspektusa. Az Istennő az égben az Ég Királynőjeként jelenik meg, melyet a Hold jelképez, és ami további aspektusokra bontható fel (holdistennő hármasság). A földön az Istennő Földanyaként, az alvilágban pedig a Holtak Úrnőjeként jelenik meg. Az Isten az égben Napistenként, a földön a növényzetet megszemélyesítő vegetációs istenként illetve a Vadak Uraként jelenik meg, az alvilágban pedig ő a Holtak Ura. Mindemellet az istenségek két különböző öröklét koncepciót mutatnak be nekünk. Az Istennő léte állandó, nem ismer halált. Változásaiban csak más-más arcát mutatja felénk. Ezzel szemben az Isten léte ciklikus, halálon és ujjászületésen keresztül ismétli önmagát. A wicca szakrális ünnepeinek ezt az összetett, sokrétű képet kellene minél jobban visszaadnia. Egy ilyen modell megalkotása azonban egyáltalán nem egyszerű.

Ha megvizsgáljuk az egyes wicca ünnepek alapvető jelentéstartalmát, két jól elkülöníthető motívumot vehetünk észre: egy szoláris mítoszt, és egy vegetációs mítoszt. Ennek az az oka, hogy a wicca ünnepkör eredetileg két különálló ünnepkört egyesít magában: egy szoláris ünnepkört, és az ősi kelta ünnepeket.

A szoláris ünnepek (l.: 1. ábra) Európában a kelták előtti megalitikus kultúrákban és a mediterrán kultúrákban játszottak fontos szerepet. A szoláris ünnepkör története a fény éves változásáról szól. Ennek során a Napisten megszületik a téli napforduló idején (kb. december 21.), a tavaszi napéjegyenlőség idejére (kb. március 21.) fiatal férfivá érik, és megtermékenyíti Földanyát. A nyári napforduló napján (kb. június 21.) dicsősége teljében ragyog, majd ereje és a földre gyakorolt hatása jelentősen csökken az őszi napéjegyenlőség idejére (kb. szeptember 21.), hogy aztán a téli napfordulóhoz érve meghaljon, és újjászülessen. A közhiedelemmel ellentétben a szoláris ünnepeket a kelták nem tartották meg.

A kelta ünnepkör a négy nagy kelta ünnepből áll: Imbolc (február 1.), Beltane (május 1.), Lughnasadh (augusztus 1.) és Samhain (november 1.). Ezek a növényzet és az állatok termékenységével állnak kapcsolatban. A két legősibb kelta ünnep valószínűleg Beltane és Samhain (l.: 2. ábra). A kelták sokáig csak állattenyésztésből éltek, a növénytermesztés legfeljebb kiegészítő élelemforrás volt. Ennek megfelelően két részre osztották az évet. Beltanetól Samhainig a pásztorok a nyári legelőkön legeltettek, az állatok szaporodtak, a csorda létszáma egyre nőtt. Ez volt a bőség, és az élet időszaka. Samhainre azonban visszatértek a téli szálláshelyre, és az állatok nagy részét levágták, mert télen nem tudták volna etetni őket. Ezért a Samhaintől Beltaneig tartó időszak a halál ideje volt.

A másik két ünnep, Imbolc és Lughnasadh, egyértelműen a földműveléshez kapcsolódik, és valószínűleg későbbi eredetű. Imbolc (február 1.) a nálunk enyhébb éghajlatú mérsékelt égövi területeken, mint például Írország, a zöld hajtások és virágok megjelenésének legkorábbi időpontja. A termékenység óhajtása jellemzi ezt az ünnepet. Lughnasadh (augusztus 1.) pedig az aratás, a termények betakarításának ünnepe. Az ezzel a két ünneppel kiegészített szakrális évet (l.: 3. ábra) egy növekvő és egy hanyatló félévre oszthatjuk. A növekvő félév fő mozzanata a kiáradás, a hanyatló félévé pedig a visszahúzódás. Ennek megfelelően a növekvő félév két ünnepe közül Imbolc a termékeny erők kiáradásához, Beltane a bőséghez, a hanyatló félév ünnepei közül Lughnasadh a begyűjtéshez, Samhain pedig a gyökerekhez való visszatéréshez (halál, ősök tisztelete) kapcsolódik. Az év ilyen két részre osztása kapcsolatba hozható olyan mitológiai alakokkal, akik általában testvérek, megküzdenek egymással, és az egyik legyőzi a másikat. A mitográfusok egy része a növekvő évet jelképező hőst vagy istent Tölgykirálynak, a hanyatló évet jelképező alakot pedig Magyalkirálynak nevezi. ők állandó riválisok, félévente megküzdenek, és az egyik legyőzi a másikat. A Nagy Anya kegyéért versengenek, és mindegyik a maga uralkodása csúcsán nászt ül vele, mely során meghal és feltámad, hogy befejezhesse uralmát. A Tölgykirály és a Magyalkirály nem más, mint az Isten vegetációs aspektusának két, egymást kiegészítő arca.

Miután sikerült rekonstruálnunk a wicca szakrális év alkotóelemeinek eredeti formáját, a szoláris, és a kelta-vegetációs ünnepkört, kíséreljük meg egy egységes rendszerré való összeillesztésüket. Ez nem is annyira önkényes lépés, mint amilyennek elsőre látszik, hiszen a vegetációs motívum természetes módon kapcsolatba hozható a szoláris motívummal, mivel a kelta év növekvő és csökkenő féléve közötti fordulópontok a téli és a nyári napforduló idejére esnek. Az így egyesített wicca ünnepkör (l.: 4. ábra) egy teljes éves ciklusa alatt a wicca istenségeinek sokkal összetettebb történetét ismerjük meg, mely során az Isten három különböző alakban jelenik meg, mint Napisten, Tölgykirály és Magyalkirály, melyben megjelenik az Istenség égi, földi és alvilági aspektusa is. Az Istennő pedig állandó szemlélőként vesz részt az eseményekben, és közben mindhárom mitikus férfialak társa és a Napisten anyja is egyben. Az év során pedig megismerhetjük különböző arcait, mint a születés úrnője, a szerelem és beteljesülés úrnője, vagy a halál úrnője. A Napisten Yulekor (téli napforduló) születik, és bejárja a már említett teljes szoláris mítosz egyes állomásait, hogy aztán Yulekor meghaljon és ismét feltámadjon. Eközben a Tölgykirály Yulekor legyőzi a Magyalkirályt, aki a holtak birodalmába vonul vissza erőt gyűjteni, miközben ikertestvére, a Tölgykirály, megerősödik, Beltanekor nászt ül az Istennővel, mely során meghal és újjászületik, hogy befejezhesse feladatát. Lithakor pedig az ismét megjelenő Magyalkirály végez vele, és egy fél évre átveszi az uralmat a Földön, Samhainkor ő is nászt ül az Istennővel, hogy meghaljon, megerősödve feltámadjon, és bevégezze uralkodását, mely Yulekor jár le, amikor ismét eljön a Tölgykirály, hogy legyőzze, és elfoglalja a helyét a trónon, egy újabb fél évre.

És hogy mindebből milyen tanulságot vonhatunk le? Annyit mindenképp, hogy a wicca rendszere igen ősi, és homogénnek egyáltalán nem mondható gyökerekre nyúlik vissza, a világ pedig, melyet szimbólumaiban megpróbál megragadni és ábrázolni, sokkal összetettebb, semmint hogy bele lehessen passzírozni nyolc boszorkány ünnepbe és két istenalakba. Azonban egy vallás vagy vallási csoport szakrális gyakorlatának érvényességét egyedül az kell hogy meghatározza, hogy az adott csoport számára az általuk használt szimbólumok hordoznak e kielégítő jelentéstartalmat, és használatuk hozzájárul-e ahhoz, hogy általuk a világot teljesebb formában fogják fel és éljék meg. Ez alapján pedig azt kell mondanom, hogy minden wicca és minden coven szuverén joga, hogy úgy értelmezze a wicca ünnepeket, ahogy számára a legmegfelelőbb, és ennek megfelelően tartsa meg ünnepeit. És ez nagyon jól van így.

FORRÁS: http://www.berkano.hu/szakralis.html
Written on december 23rd, 2012 , Boszorkány ünnepek

Mágia és boszorkányság is proudly powered by WordPress and the Theme Adventure by Eric Schwarz
Entries (RSS) and Comments (RSS).

Mágia és boszorkányság

WICCA Hitvilág